Prológus

Azt hiszem, ennél rosszabb nem lehet.
Egy egyéves kapcsolat megtörik, megszakad. Elmúlik. Kigyúl a láng.
Pontosabban...
Eloltják...véget vetnek neki. Én pedig naiv lányként hittem benne, hogy örökké együtt leszünk...hittem abban az egy szóban: MINDÖRÖKKÉ.
Ch...jó vicc. A hülye is tudja, hogy ez mit sem jelent. De én nem. Belefutottam a vesztembe.

Sophie Smith vagyok, 19 éves, angol lány. Londonban születtem, egy brit, és egy koreai szülő által.
De hogy a nevem hogy született?
Mivel apa brit, így a Smith családnévhez elég nehéz lett volna egy koreai női nevet csatolni, anya pedig ragaszkodott az apai névhez...hát jó. Így lettem én Sophie...ebben egyeztek meg.
Apum gyerekkora óta az angol fővárosban tengette mindennapjait, mint egy cégvezető gyermeke. Mondanom sem kell, hogy ő örökölte családi "hagyományként".
Anya Busanból származik. Nekik sokkal rosszabb helyzetük volt még anno' gyermekkorában. Minden ember azt gondolja, hogy Koreában milyen jó a helyzet, sok a pénzes ember. Nos...valójában ez igaz, csak nem mindegy melyik részén, és melyik városban. De lényegtelen a pénz témát tárgyalni. Nem nekem való.
A külsőm...hát...nem vallom magamat egy csúnya lánynak, de egy tömör gyönyörnek sem. Bár anyumtól örököltem a külső vonásokat, és sok a hasonlóság, meg sem közelítem a szépségét.
A belsőm pedig...életvidám, humoros, befolyásolható...legalábbis volt addig, míg a drágalátos Shawn barátom itt nem hagyott a picsában.
Egyik napról tűnt el a másikra, azzal az indokkal, hogy nincs meg közöttünk a kémia. Ki olyan hülye, hogy ma ilyet mond? Közölje velem, hogy uncsi a kapcsolatunk mert nem vihet ágyba és kész.
Nem vagyok könnyen kapható lány, és számomra egy szerelmi kötődés sem abból áll, hogy nap mint nap lefeküdjenek egymással az emberek. Szánalmas...
Most viszont visszatérve az életemre...
Azt hiszem három éves lehettem amikor családi okok miatt elköltöztünk Londonból, Magyarországra. A mai napig nem tudom, mi az oka annak, hogy erre a kis pöttöm helyre költöztünk, de nem is bánom, az igazat megvallva. Szeretem Budapestet, és borzasztóan a szívemhez nőtt.
Hiszen itt jártam óvodába, általános iskolába, majd szakiskolába. Igen...nem mentem el gimnáziumba, ugyanis jobban érdekelt a szépségipar, így elvégeztem egy kozmetikus képzést, amit egyáltalán nem bántam meg. Kezemben tudhatok egy érettségit, van egy szakmám, emellé pedig külön tanárnál elsajátítottam a styleist szakot is. Boldog vagyok ezekkel a képesítésekkel, és nem is vágyom többre.
Nyelvérzékkel is rendelkezem, ami szintén piros pont egy állásinterjún. Mivel két anyanyelvem van, így tökéletesen beszélem mint az angolt, mint a koreait. A magyar is szinte "szülőnyelvként" értelmezhető nálam, hiszen tizenhatodik éve már, hogy itt élek, megtanultam egyet s mást róla. Bár keveredik a magyaromban a koreai, és brit akcentus, nagyon szeretem használni.
Sokan jót vigyorognak rajta, hogy milyen érdekesen beszélek, és milyen aranyos is ez.
Haha...
Amikor megjegyzik, van hogy feltudnám kenni őket a falra, és a pofájukba vágni, hogy "Igen baszd meg, tudom!"
És felmerül sokakban a kérdés: Tényleg lány vagy?
Nos igen...valójában nem ilyen vagyok, sosem voltam egy ingerült típus, de mostanában, hogy elhagyott az a szemét, megváltoztam.
Egy valami segít mindig, minden helyzetben: a kpop.
Félreértés ne essék. Szeretem a magyar és angol zeneszerzőket, zenéket is, de a koreai zene áll legközelebb a szívemhez.
Bár ebből sem szeretem az összes bandát természetesen. Viszont a BTS-t lassan az életemnek mondhatom.  Napi tizenkét órában nézek róluk videokat, képeket, és hallgatok zenéket.
Olyannyira ismerem őket, persze csak puszta internetes leírásokból, hogy ha valaki kikérdezné az életrajzukat, öt perc alatt szavalnám el neki. Biztos jobban menne, mint a földrajz..
Főleg Jimin élete. Minden aprócska részletet tudok róla. Eszméletlenül szeretem, mint a hangját, mint a külsejét, mint magát a kisugárzását.

Viszont...mostanában, az elmúlt időben ők sem segítettek rajtam.
Minden rossz jelenleg.
Anyáékkal élek, mert saját lakásra nem telik. Bár apum kis milliószor felajánlotta a pénzes segítségét, nem tántorodtam meg tervemtől. Saját pénzből szeretnék házat venni.
A pasim dobott, és bármire ránézek, akár csak egy chipses zacskóra is, eszembe jutnak a közös filmezések. Nem megy...nem bírom elfelejteni. Mindenhol emlékek szállingóznak a levegőben, amiket csak én látok, csak én kergetek őrülten, megszállottan.
Egy bolond voltam hogy beleszerettem...
De ezért is döntöttem úgy, hosszas megfontolás után, hogy elköltözöm.
Nem...nem csak otthonról, nem csak a városból, és még csak nem is az országból...
NEM!
Elköltözöm egy másik kontinensre, persze apum kisegítésével...
-Vigyázz, Dél-Korea! Sophie érkezik!

https://www.youtube.com/watch?v=LwVbCIA1hgc

(Ez pont ideillik^^)